Sosem gondoltam volna, hogy egy nő ki tud váltani belőlem ilyen érzéseket.. Persze utáltam és szerettem is más lányokat.. de most szerelmes lettem. Persze a családomnak nem mertem elmondani, hogy Beverly nem egy szimpla barátnő. Minden találkozásunk hazugságok tömkelegét vonzotta magával. Akkoriban az ő családja sem tudta, hogy Beverly leszbikus. Legalábbis nem kezelhették tényként, bár szerintem valahol mindenki tudta. A testvére volt az, aki előtt nem kellett titkolóznunk.
Az igazság az, hogy szerelmes voltam és tudtam, hogy ő is szeret. Azonban minden aggodalmam és félelmem közénk állt. Nem mertem felvállalni, hogy más lettem. És nem arra gondolok, hogy leszbikus lettem.. mai napig nem tartom magam annak. Egyszerűen szerelmes lettem egy lányba.
Beverly családjával töltöttem abban az évben a karácsonyt. Élveztem az ott töltött időt, mert az édesapja ugyan látszólag semmiről nem tudott, mégis úgy éreztem, elfogad a lánya mellé, mint társat. Azon a karácsonyon Beverly elmondta neki, hogy a lányokhoz vonzódik és azt is, hogy mi együtt vagyunk. Felajánlottam neki, hogy nem kell egyedül végig csinálnia, mellette leszek.. De végül én a másik szobában tördeltem az ujjaimat.. Nem tudom meddig beszélgettek, de nekem túl soknak tűnt, az biztos. Beverly édesapja azonban a vártnál is jobban reagált, ennek ellenére elindultunk a lejtőn…
Szerelmes voltam… Mégis kezdtem megtagadni magamtól az érzést. Bele gondoltam, hogy én mindig is az a lány voltam, aki esküvőt akar, gyerekeket… Egy nagy család részese lenni. És ez visszaszorította az érzéseimet Beverly iránt. Így hát dacára annak, hogy mindketten szenvedtünk, elváltak útjaink.
Egy ideig beszéltünk még. Elmondta, hogy van egy lány, akivel alakul valami. A lánynak barátja volt ugyan, de Beverly mégis nagy reményeket fűzött hozzá. Mint később megtudtam,nem hiába. A lány elhagyta a barátját és összeköltöztek Beverlyvel. Mi ekkor már nem beszéltünk. A csend köztünk 3 évig tartott.
A három év alatt is zajlott az életünk. Én megismerkedtem valakivel. Aki most már a férjem. Van egy közös házunk, kutyánk és macskánk. Meg persze hitelünk. Sok mindenen keresztül mentünk együtt. Voltak jó és rossz napok, de kitartottunk. Mindeközben többször is láttam Beverlyt. A képet nem volt nehéz összerakni. A városba költözött a barátnőjéhez. Összefutottunk az utcán, a boltokban.. és nagyon zavart, hogy látom. Magamat sem igazán értettem és a biztonság kedvéért nem is kerestem magyarázatot arra, hogy tulajdonképpen miért is zavar.
Aztán egy nap Beverly küldte a lájkokat.. Jóformán minden képemet lájkolta a közösségi oldalakon, amiken egyedül szerepeltem. Szerettem volna azt hinni, hogy üzenetnek szánta, ezért hát rá írtam: “Szia”. Ennyi volt. Nem mertem többet írni és csak titkon reménykedtem, hogy legalább ennyit ő is vissza ír. Sokat nem kellett várnom és egymást követték az üzenetek. Megbeszéltük, hogy jó lenne összefutni, mivel olyan rég nem beszéltünk. Találkoztunk. Rettenetesen zavarban voltam. Aztán ezt azzal magyaráztam, hogy bizonyára azért, mert sosem köszöntünk el egymástól. Csendben eltávolodtunk. De az nap újra közel éreztem. S később túl közel.
Minden nap beszéltünk. Folyton a telefont néztem mikor ír. Pedig az eszem azt súgta, hogy most itt az ideje végleg elköszönni. Most kell lezárni, mert 3 éve nem tettük meg, és ez komoly nyomot hagyott bennem. De nem tettem meg. Nem köszöntem el. Csak vártam, hogy ebből mi lesz.
Kötöttünk valami hülye fogadást, és poénosan az lett a tét, hogy ha veszítek, akkor jövök Beverlynek egy puszival. Az, hogy a fogadást megnyertem, nem jelentett semmit… Találkoztunk és a kocsiban megcsókolt. A nyakamba zuhant minden. A régi emlékek, köztük a boldog pillanatok és szenvedés is, amit okoztam, és amit nekem okozott. A szomorúság, hogy akkor nem tartottam ki mellette.. És a bűntudat… Hiszen mit csinálok? A férjem otthon vár és én nem löktem el magamtól Beverlyt. Nem tudtam ellökni….
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: